2013. június 30., vasárnap

Egy kis kimaradás

Sziasztok!
Sajnálom, te úgy tűnik jövő héten kimaradás lesz. Táborba megyek, és szinte az egész napomat ott fogom tölteni, úgyhogy nem hiszem, hogy lesz időm részeket felrakni, de azért mindent megteszek, amit tudok!
Még egyebek:
-A trailer egy kicsit megújult, pár jelenetet kicseréltem benne :) Kattintsatok rá! (fent a trailer menüpontban)
-Kérlek titeket, ne csak Szaffi kommenteljen szorgalmasan! A többiek véleményére is kíváncsi vagyok.
-Egy körkérdés, amire kommentben legyetek szívesek válaszolni: Mi a véleményetek azokról a blogokról (mint pl. ez) ami nem tipikus happy blog, sőt talán még a vége se happy end? Ezeket ti szeretitek, vagy nem? ŐSZINTÉN válaszoljatok légyszi.
Csak ennyit szerettem volna! Remélem nem utáltok meg ezért a kimaradásért...

Üdv: A szerkesztő <3

2013. június 28., péntek

18. fejezet: Meghívás

A valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény - bármilyen távoli is -, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.
Paulo Coelho

Április 22, péntek. Egy átlagos nap. Minden pénteki nap a várakozás émelyítő mámorában telik: utolsó nap ezen a héten a suliból, utána két nap hétvége. Mint mindenki, én is imádom a pénteket. De most nem csak a  hétvége miatt várom, hogy elteljen. Holnap április 23-a van: a születésnapom.

*Otthon*
Öt óra harmincnégy perc van. Még fél órát nyugodtan aludhatnék, de nem tudok visszaaludni. Az álomvilág nem tud visszarántani a képzeletbeli világába, ami olykor csodás, olykor pedig nem. A rémálmok már egy ideje nem kísértenek, úgyhogy egészen megszerettem aludni. Eddig mindig féltem álomra hajtani a fejem, mert attól tartottam, hogy újra megjelenik a gyilkos az álmomban... Régebben, mikor még nagyon sűrűek voltak a rémálmaim, azt hittem, esetleg megőrültem. Olívia el is vitt egy pszichológushoz. Nem mondta, de szerintem titokban azt remélte, hogy örökre bezárnak egy elmegyógyintézetbe. De nem tették. A pszichológus azt mondta, egy olyan trauma után, amit átéltem normálisak a rémálmok. 
"-Az se lenne furcsa, ha tényleg megőrülnél-mondta, miközben a kis füzetébe jegyzetelt-Felírok neked egy altatót. Ez elég erős, úgyhogy lefekvés előtt csak egyet szabad bevenni.
-Mi történne, ha esetleg többet vennék be?-kérdeztem. Erre szúrósan rám nézett a szemüvege felett. Tudta, miért kérdezem. 
-Viktória-mondta, miközben levette a szemüvegét és letette az asztalra a jegyzetfüzete mellé.-Igaz, hogy nagyon nagy traumát éltél át, ami bárkit megtörne, de te kivételesen erős vagy. Én hiszek abban, hogy le tudod győzni a múltad démonjait.
-A múltam démonjait? Maga valami író?-kérdeztem ridegen, mire sóhajtott egyet.
-Ezzel arra akarok rávilágítani, hogy túl tudsz ezen lépni. Figyelj rám.-mondta erős hangsúllyal-Az öngyilkosság, nem megoldás.-Ezután szótlanul néztünk egymásra. Fagyos hangommal én törtem meg először a csendet.
-Akkor megkapom az altatót?
-Igen, de csak akkor, ha megígéred, hogy meg sem próbálsz végezni magaddal.-egy ideig hallgattam, és gondolkoztam. Attól, hogy itt most mit mondok, otthon bármit megtehetek, nem igaz?
-Megígérem-mondtam szúrósan.
-Rendben-válaszolt, és elkezdte írni a receptet.-Azért szólok a nagynénédnek, hogy figyeljen, mennyit veszel be egy nap.-erre a mondatra gonoszan felröhögtem.
-Szerintem még örülne is, ha kinyírnám magamat.
-Tori, ezt...
-Ne merjen még egyszer Torinak hívni!-szakítottam félbe, miközben dühösen felálltam a székből.
-Rendben.-próbált megnyugtatni-Kérlek, ülj vissza.-leültem és igyekeztem megnyugodni-Akkor..."
Hirtelen megcsörrent a telefonom, ezzel visszahúzva engem az emlékek ködös világából a valóságba. 
-Haló?-szóltam bele álmos hangon.
-Szia!-szólt bele egy ismerős fiú hang-Dani vagyok!
-Szia! Te ilyen korán fent vagy?-kérdezem meglepetten.
-Igen. Esetleg felébresztettelek?-kérdezi aggódva.
-Nem, már régen fent voltam. Miért hívtál?
-Csak azért, hogy most nem tudlak megvárni a zebránál. Még el kell intéznem valamit, majd a bátyám bevisz kocsival. Nem baj?
-Nem, dehogy! Akkor majd a suliban találkozunk.-mondom. Kicsit csalódott vagyok. Már megszoktam a reggeli beszélgetéseket.
-Igen. Akkor szia!-köszön el végül.
-Szia!-mondom, majd leteszem. Ránézek az órára. 6:07. Ideje indulni.

*Suliban*
Furcsa, most így több mint három hónap után egyedül felmenni az iskola keskeny lépcsőin. Már megszoktam a reggeli ölelést, puszit. De ma reggel ez hiányzik. Ugyan már, majd megölel az osztályban...
Te jó ég, hányas teremben is leszünk? Nem lehetek ilyen hülye... Előveszem az órarendemet és megnézem: 16. Jaj, ne már... Feleslegesen mentem fel a másodikra. Visszabattyogok az elsőre és belépek a terembe. Rebeka azonnal felém rohan.
-Boldog szülinapot!-mondja vigyorogva, miközben a nyakamba ugrik.
-De csak holnap lesz. És egyáltalán, honnan tudod, hogy mikor van a szülinapom?-kérdezem meglepetten.
-Facebook.
-Ja, tényleg...
-És tudom, hogy holnap lesz, de holnap szombat van, és akkor nem találkozunk, mert nincs suli, így hát most hoztuk el neked az ajándékaidat.
-Hoztátok? Többen hoztatok?-kérdezem értetlenkedve.
-Igen, de gyere már!-mondja és elkezd a pad felé ráncigálni, ahol négy csomag várja, hogy kinyissam. A pad körül Gréta, Adél és az ikrek várnak rám izgatottan.
-Először én!-tolong előre Gréta.-Boldog szülinapot!-mondja, és átnyújt egy dobozt. Elrebegek egy "köszönömöt", majd belenézek a dobozba. Egy gyönyörű ezüst nyaklánc, kövekkel kirakva.
-Tetszik?-kérdezi az arcomat fürkészve.
-Igen, nagyon! Köszönöm szépen!-mondom és megölelem.-Egy vagyon lehetett!
-Á, ne is törődj vele!-mondja. Ezután a lányok sorra nyújtják az ajándékaikat. Rebekától egy könyvet kapok, amit már nagyon régóta szerettem volna: Dan Brown: Angyalok és démonok. Adél egy napszemüveget és egy fülbevalót vett nekem, az ikrektől pedig parfümöt és pár körömlakkot kapok.
-Köszönöm lányok! Nagyon szuper mindegyik!-mondom, és sorban megölelem őket. Ebben a pillanatban be is csengetnek. Mindenki a helyére megy, a tanár pedig bejön. Már éppen elkezdené az órát, amikor Dani lép be az osztályba.
-Elnézést a késésért tanárnő!-mondja és a helyére megy. A tanár rosszallóan néz rá, de nem szól semmit. Az óra szokás szerint unalmasan telik el. A kicsengetés felszabadítóan hat ránk, mint mindig. A szünetben Dani jön oda hozzám:
-Szia!-mondja és megpuszil.
-Szia! Mi volt az a sürgős elintéznivalód?-kérdezem.
-Áá semmi különös...-mondja titkolózva.-Látom jó sok ajándékot kaptál.-tereli el a szót.
-Igen.-válaszolok mosolyogva.
-Én még nem hoztam semmit, de holnap ráérsz?
-Gondolom... De miért?
-Átjöhetnél hozzánk megünnepelni a születésnapodat. Persze ha a szüleidnek nem baj...
-Nem, azt mondták ma fogjuk megünnepelni-újra hazudok... Szuper. 
-Akkor háromra érted mennénk, jó? Nálunk is aludhatsz.-ez a kissé meglep. Úgy értem, ha egy fiú és egy lány együtt alszik... Á, biztos nem.
-Ha szüleidnek nem baj...
-Nem lesznek otthon-mondja. Jaj...
-Akkor rendben. Háromra kész leszek.
-Szuper!-mondja vidáman és a helyére megy. Ekkor újra becsengetnek. Az órán nem tudok figyelni. Gondolkozok. Ott aludni Daninál? Furcsa lesz. Mi van ha le akar velem feküdni? De... Én még nem állok készen. Azt hiszem... Vagy mégis? Nem tudom. Ha tényleg azt akarja, majd eldöntöm akkor. Te jó ég... Már megint mi lesz ebből?

***
Sziasztok!
Ez a rész nem lett annyira hosszú, és szerintem annyira jó se... De majd eldöntitek! Itt-ott valamiért fehérrel ki van emelve pár rész. Nem tudom, ez mitől van, átállítani se tudtam...
Az a helyzet, hogy a blog vége felé haladunk. A tanév végével a történetnek is vége lesz. Még körülbelül 3-4 fejezetet tervezek, de majd meglátjuk, mennyi lesz még. Mindenesetre örülök, hogy velem tartottatok és olvastátok a blogot :) Sokat jelent ez nekem! Ezután persze lesz még egy blogom, majd  belinkelem az utolsó fejezet után :)
És így a vége felé úgy döntöttem, bemásolom nektek az első kis írásomat. Ezzel kezdtem el az írást. olvassátok el, írjatok kommentbe véleményt, remélem tetszik! És légyszíves ne lopjátok el! :)
Következő fejezet újabb kommentekért cserébe lesz. 
Jó olvasást!
Üdv: A szerkesztő <3

***
Itt az első írásom: 
KARÁCSONY

    Tudom, hogy most azt gondoljátok, hogy a boldog karácsonyi ünnepekről fogok írni. Arról, hogy milyen szépen ragyog a karácsonyfánk, hogy mindenki nagyon boldog, és arról, hogy mennyi ajándék várt Szenteste a fa alatt. De nem. Azért nem erről írok, mert nálunk nem ilyen a karácsony. Inkább elmesélem azt, hogy a szüleim egész nap veszekedtek, hogy én egész nap sírtam, és azt, hogy ez nálunk nem a szeretet ünnepe. Éppen ellenkezőleg; a gyűlöleté.
     Mindig a fenyőfa vásárlásánál kezdődik a pokol. Anyukám mindig apukámra és rám bízza a vásárlást. Azt mondja, hogy azt válasszuk ki, ami nekünk tetszik. Megvesszük, és hazavisszük. Persze neki nem tetszik. Elkezd velünk kiabálni, hogy miért vettük meg nélküle. Mi meg csak állunk. Tűrünk.
     Másnap már nem szid minket. Azt parancsolja, hogy díszítsük fel nélküle, mert neki nincs kedve. Először az égőket rakjuk fel milliméter pontosan, hogy neki tetsszen. Persze hiába minden próbálkozásunk, mert neki semmise jó. Ordítás… Amikor már nem bírom tovább, felkapom a csizmámat és a kabátomat, és sírva kimegyek az utcára. Ahogy benézek a házak ablakán látom, hogy a nappalikban ott csillog a karácsonyfa, és a gyerekek fülig érő mosollyal az arcukon segítenek édesanyjuknak a mézeskalácssütésben. És akkor elgondolkozom, hogy nálunk miért nem ilyen szép a karácsony? Miért nem boldog mindenki? Miért a gyűlölet és a veszekedés nehezíti a levegőt, miközben szeretet is lebeghetne benne? Újra kitör belőlem a zokogás…
     Ma van karácsony napja. Tegnap amikor hazaértem a karácsonyfa már nem állt a nappaliban, hanem az udvaron hevert. Anyukám nem szólt semmit hozzánk. Este elindulunk a templomba. Anyukám nem jön velünk, mert utál templomba járni. Én verset mondok.
     Amikor hazaérünk, a karácsonyfa helyén várnak az ajándékok. Egy zsebnaptár, meg néhány füzet. Ha más lenne az alaphangulatom, akkor ugrálnék örömömben. De így nem. Csak üresen bámulok magam elé, és a többi gyerekre gondolok, akik most a legboldogabbak. Vacsora után felmegyek a szobámba. Zokogva fekszem le a jéghideg, bevetetlen ágyra. A magány és a szomorúság fagyos ölelésben tart egészen addig, amíg el nem alszom. Egész éjjel rémálmok kísértenek egy szomorú, lelketlen karácsonyról.
      Persze ez csak egy kitalált történet, de van valóság alapja. Nem is kevés. Mindenesetre azt kívánom, hogy nektek sose legyen ilyen szörnyű karácsonyotok, mint amit leírtam. 
Boldog karácsonyt kívánok! 

2013. június 26., szerda

17. fejezet: Bál

A remény nem élvezet, nem gyönyör. A remény pusztán az elme trükkje, hogy megvigasztaljon, hogy meggyőzzön, hogy a ma elmúlt, de holnap minden rendben lesz. Ma szenvedtek, de holnap nem fogtok. Csupán álmodoztok, reménykedtek, ábrándoztok.
~Osho

Március 1, szombat. Ma van a bál napja. Hogy izgatott vagyok-e? Egy kicsit. Na jó, igenis izgulok, de most se tudom, miért. Olyan hülyeség ez... Csak egy bál, ráadásul most nem is menekülök senki és semmi elől. Várjunk csak! De menekülök. A múltam elől.

*Otthon*
"Ez is csak egy átlagos szombat"-ezzel a gondolattal nyugtatom magamat, miközben azokat a  plafonon játszó napsugarakat nézem, amelyeknek sikerült beszűrődniük a redőnyöm apró résein. De miért is kell nyugtatgatnom magamat? Értelmetlen az egész. Mindig, amikor egy programom eltér az átlagostól, görcsbe áll a gyomrom, és egész a nap végéig nem is múlik el ez az érzés. Utálom ezt. Miért kell ilyen idegeskedőnek lennem? Mondjuk, ha jobban belegondolok, van okom rá. De akkor minden átlagos naptól félnem kellene. Hiszen az a nap is, csak egy átlagos napként indult, aztán egyszeribe egy sötét rémálomba torkollt. Egy napon történt minden. Nevetséges. Mintha az élet tényleg egy olyan igazi szemétláda lenne, aki mindig a legrosszabbkor tol ki velünk és ott, ahol a legjobban fáj. Tudja mivel tehet tönkre.
Mennyi idő lehet? Ránézek az órára: 10:53. "Most komolyan?"-sóhajtok. Nem létezik, hogy ennyire elaludtam! Mindegy. Ezen már nem lehet változtatni.
Hirtelen korogni kezd a gyomrom étel után vágyódva. Felkelek és lemegyek a konyhába ebédelni. Csendben megyek le a lépcsőn imádkozva, hogy Olívia ne legyen ott. Úgy tűnik, most az egyszer imáim meghallgattatásra találtak: a konyha üres. A tűzhelyen két edény pihen; az egyikben pörkölt, a másikban tészta van. Mindkettő meleg. Szuper. legalább főznöm nem kell.
Miután megebédeltem visszamegyek a szobámba. Négykor kezdődik a bál. Dani azt mondta, most is elvisznek. Van még idő, így szokás szerint megnézek egy filmet.
Később már 15:30-at mutat az óra. Basszus, hogy elszaladt az idő! Gyorsan a szekrényemhez rohanok, kiveszem a zöld ruhámat, majd a fürdőbe indulok. Olívia sminkkészlete szokás szerint ott vár. Gyorsan rendbe szedem magam, a hajamat is megcsinálom, majd felkapom a ruhámat. Még vetek egy gyors pillantást az órára. 16:03. Hoppá. Kinézek az ablakon; Daniék kocsija már ott áll. Gyorsan felkapom a táskámat, leszaladok a kocsihoz és bevágódom a hátsó ülésre.
-Bocs, hogy késtem!-kezdem a mentegetőzést.
-Viki, 5 percet késtél. Nem halunk bele!-mondja Dani.
-Jó, oké.-mondom kissé zihálva.
-Egyébként szép a ruhád!
-Ja, köszi!-mondom, kicsit szétszórtan. Az út hátralévő részében jóformán nem is beszélgetünk, csak az ilyen sablonos "Szerinted milyen lesz?" és "Meddig maradsz?" kérdésekre válaszolgatunk. Szokásos. Végül odaérünk az iskolához. A pillantásom rögtön leragad a díszítésnél. A bejárat felett orgonák vesznek körül egy óriási, színes TAVASZ feliratot. A bejáratot is orgonák szegélyezik.
-Jól kipofozták, nem?-kérdezi Dani.
-De...-mondom még mindig a díszítést bámulva. Dani megfogja a kezem és átmegyünk az "orgonakapu" alatt. Bent diákok nyüzsögnek. A lányok szebbnél szebb báli ruhákat viselnek, míg a fiúk többsége öltönyben feszít. Dani hátramarad, mert még vált pár szót a bátyjával. Hirtelen hátulról valaki megfogja a vállamat. Rebeka az. Milyen szép ruhája van! Piros, félvállas ruha. Rebeka csak úgy ragyog benne. És még boldognak is tűnik. A haja neki is kontyba van-mint nekem.
-Szia!-köszön fülig érő mosollyal.-Csini vagy!
-Szia! Te is! Honnan van ez a ruha? Nagyon szép!
-A nővéremtől csórtam el. Cserébe persze helyette is én mosogatok. De megéri.
-Igen, tényleg.
-Mehetünk, Reb?-hallok egy hangot a hátam mögül. Attila az. Egész jól néz ki abban a fehér öltönyben.
-Reb?-nézek rá kérdően.
-Majd elmagyarázom.-mondja Rebeka mosolyogva, majd Attilával eltűnnek a tömegben. Elmosolyodom rajtuk. Aranyosak így együtt.
-Szia Viki!-köszön Gréta, miközben felém tart rózsaszín ruhában, ami egyébként tökéletesen passzol szőke hajához.
-Szia! Szép a ruhád!-mondom megszokásból.
-Köszi-válaszol mosolyogva.
-Adél hol van?-kérdezem meglepetten. Mindig együtt szoktak járkálni.
-Egy tizedikes pasival beszélget. Teljesen egymásba vannak zúgva.-bólintok.
-Végül párral jöttetek?
-Én nem, Adél azzal a sráccal jött, akiről az előbb beszéltem. Mit csináltál eddig?
-Semmit. Most érkeztem.
-Gréta!-Adél hangját hallom átszűrődni az emberek közt. Beletelik kis időbe, mire átverekszi magát a tömegen és eljut hozzánk.-Igazán megvárhattál volna!-mondja szemrehányóan.
-Bocs, nem volt kedvem hallgatni a nyáladzásotokat.-mondja Gréta a szemét forgatva.
-Na kösz... Egyébként szia Viki! Jó a ruhád.-csak a bólintásommal köszönöm meg. Tényleg mindenkinek tetszik a ruhám, vagy csak mondják?
-Végre megvagy!-ugrik elém Dani.-Téged kereslek már egy ideje!
-Nincs olyan szerencséd, hogy elvesszek.-mondom mosolyogva.
-Egyébként milyen programok vannak?-szól közbe Gréta.
-Ugyanaz, mint a decemberi sulibulin. Semmi extra-válaszol Dani.
-Szuper-mondja mogorván Gréta.-Ott se tudtam mit csinálni. Akkor most menjünk haza?
-Ne. Szerintem üljünk le valahova és beszélgessünk-ajánlja fel Adél-Legalább jobban megismerjük egymást. Jó?-mindenki bólint. Lemegyünk az ebédlőbe és leülünk egy asztal mellé, aztán elkezdünk beszélgetni. Vicces sztorikat mesélünk magunkról, felidézzük, hogyan is ismerkedtünk meg egymással. Megtudtam, hogy Gréta imád rajzolni, Adél pedig vásárolni. Semmi fontos dologról nem beszélünk, de mégis jól érzem magam.  Sose értettem, miért szeretnek egyes emberek beszélgetni, de most azt hiszem kezdem megérteni. Gyorsan elszáll az idő. Már hat óra van. Két órán át beszélgetni? Eddig azt hittem ez lehetetlen. De úgy tűnik, mégse.
-Hú, emberek, nem kellene mégis csinálni valamit? Úgy értem jól elbeszélgetünk itt, meg minden, de körbenézhetnénk-mondja Adél. Erre is rábólintunk, így elmegyünk a díszterembe, ahol-ugyanúgy, mint a sulibulin-táncolni lehet. Adélt azonnal felkéri a tizedikes barátja, engem pedig Dani hív táncolni. Gréta pedig szóba elegyedik egy B-s sráccal. A tánc után Danival elköszönünk Grétától és Adéltól, majd hazamegyünk. Úgyse tudnánk mit csinálni, és már Dani bátyja is haza készülődik, tehát muszáj vele mennünk, ha nem akarunk itt maradni.
Milyen volt a buli? Összességében véve unalmas, bár az a beszélgetés a lányokkal egész jó volt. Talán még össze is barátkozunk majd? Ki tudja.
 ***
Sziasztok! 
Ne haragudjatok, hogy tegnap nem volt rész, de nem volt a gépen net, telefonról pedig nem akartam írni (tele lett volna helyesírási hibával)
Nemrég hallottam egy olyan hírt, hogy megszűnik valami Google Reader, vagy mi, ezért Bloglovint kell használni, vagy mi??? Ez miben érint bennünket? Át kell valahova regisztrálni?? Ha valaki tudja, legyen szíves világosítson fel, mert én nem értek az ilyenekhez... Hülye vagyok ehhez :P
És úgy gondoltam, hogy felülre csinálnék egy "Ruhák" menüpontot, ahol megtalálnátok azokat a ruhákat, amik egyes lányok viseltek különböző alkalmakkor (itt a sulibuliról, a szilveszterről és a tavaszi bálról beszélek) Persze csak azoknak a lányoknak a ruháit raknám ki, akiket min. egyszer megemlítettem az adott részben. Ha van erre igény, írd le komiba, és amint tudom, csinálom :)
És ismét mondom: következős rész kommentekért cserébe lesz :)
Üdv: A szerkesztő <3

2013. június 23., vasárnap

16. fejezet: Évforduló

Semmi sem hozza elő jobban az emlékeket, mint a felejtés utáni vágy. 
~Michel de Montaigne


Február 22. Ez a nap más. Szomorú vagyok és fáradt. Szomorú a szörnyű emlékek miatt, amik megkeserítik az életemet. És úgyszintén fáradt az emlékek miatt, amik könyörtelenül nehezednek rám már öt éve. Súlyuk alatt a hátam meghajlott és elfáradt, mint a mesékben az öreganyóknak a sok rőzseszedés miatt. De nekik mindig segítségükre siet egy fiatalember, megszabadítva őket a rőzsekötegtől, ami a hátfájást okozta. De én nem szabadulok az emlékektől. Továbbra is könyörtelenül ott maradnak a hátamon, nem hallgatva a jajveszékelésemet, ami olykor sírásba torkollik. Őket ez nem érdekli. Hiszen nem éreznek. Az emlékek rideg lények, akiket nem érdekel az emberek fájdalma, sírása, könyörgése. Mert ők nem tudják, milyen fájdalmat tudnak okozni.
Február 22. Ma van az évforduló napja.

*Utcán*
Mikor kilépek az utcára, csak akkor veszem észre, hogy esik az eső. Szuper. Még az idő is ráhangolódott a komor hangulatomra. Visszamegyek a házba egy esernyőért, és sétálni kezdek. Sétálni? Ez nem is sétálás. Inkább csak vánszorgok az eső által benedvesített járdán, miközben a velem szembe jövő emberek gondterhelt, bosszús arcát fürkészem. A többség az eső miatt bosszankodik, olyan tipikus "Jaj, vizes leszek" és "Jaj, beázik a cipőm" gondolatok cikázhatnak a fejükben. Tipikus átlagember problémák. Ők a pokolba kívánják ezeket, de én ilyen gondokra vágyom...
Elérek a zebrához. Dani a túloldalon vár. Nem gondoltam, hogy még ilyen pokoli időben is megvár. A lámpa piros, így még várni kell egy kicsit, mielőtt átmehetnék. Kinézek az esernyőm alól, és megakad a szemem az egyik villanyoszlop tetején. Pár ázott gólya bosszúsan, sötét tekintettel maguk elé meredve gubbasztanak a fészekben. Magukban biztos az esőt átkozzák. A legszívesebben megnyugtatnám őket: Na aggódjatok. Örökké mégsem eshet...
Ebben a pillanatban a körülöttem lévő emberek lökdösni kezdenek. A lámpa zöldre váltott. Észre se vettem. Élettelenül vonszolom magam keresztül a zebrán. Dani azonnal észreveszi, hogy valami nincs rendben velem.
-Mi történt?-kérdezi aggódva.
-Semmi...
-Viki.-mondja komoly tekintettel. Sóhajtok egyet. 
-Csak... Ez olyan nehéz...-kezdem könnyes szemmel. Nem állok még készen arra, hogy bárkinek is elmondjam az egész történetemet. 
-Hé. Ha nem akarod elmondani, nem kell.-nyugtatgat. Bólintok, mire szorosan a karjaiba zár. Esernyőink összeütköznek a fejünk felett, de nem zavarja. Az ölelés mindig jólesik. Valahogy biztonságban érzem magam ilyenkor. Mintha az lenne az én kis erődöm, ami megóv minden rossztól. Hacsak egy pillanatra is. Mikor elenged az öleléséből rám mosolyog, majd átkarol. Nekivágunk az esernyők erdejének. Út közben a tavaszi bálról beszélgetünk. Dani még nem hívott el, de biztos el fog... Ugye?
-Milyen ruhát veszel fel?-kérdezi.
-Honnan veszed, hogy egyáltalán elmegyek?
-Mert ha nem jönnél el, újra kitagadnálak.
-Jujj, de megijedtem.
-Na, de komolyan. Mit fogsz felvenni.
-Őszintén fogalmam sincs. Nincs otthon olyan nagyon sok ruhám.
-Pedig a sulibulin meg szilveszteren nagyon jól néztél ki, hidd el.-elmosolyodok. 
-Mondjuk van otthon még egy zöld ruhám, barna övvel. De még mindig nem hívott el senki.
-Roli se? Jaj, de sajnálom, pedig vele akartál menni-kezdi a viccelődést. 
-Hát igen. Nem tudom, mi lesz így velem. 
-Majd meglátom segíthetek-e-mondja vigyorogva.
-Oké. Várom a próbálkozást.-az út hátralévő részét csendben tesszük meg. Tudja, hogy amikor nincs jó kedvem, nem érdemes próbálkozni. 
Mikor belépünk a terembe Rebeka és Attila szokás szerint a terem egyik sarkában beszélgetnek. Mindketten mosolyognak egymásra. Szép párt alkotnak így együtt. 
Mire leülök a helyemre, pont becsengetnek. Irodalom óra van. Szokásosan dögunalmas. Az otthon fontossága a téma. A kérdés: Mit az otthon? A szokásos sablonos, csöpögős válaszok hangzanak el: "A hely, ahol mindig önmagam lehetek", "Ahol az életünket éljük", "Ahová mindig visszatérhetünk", "Ahol boldog vagyok". Na persze. Mert ugye "Mindenhol jó, de legjobb otthon". Már akinek. Mert nekem nem. Az otthon számomra egy rossz hely, tele szörnyű dolgokkal. Az otthon szó hallatára utat törnek maguknak az emlékek azon a falon, amit direkt azért építettem, hogy kordában tartsam őket. De az a fal csak fából van, amit könnyen el lehet égetni. Az emlékek ellen téglafal kellene.
"Brrr!!" Kicsengetnek. A tanár még megpróbál elköszönni, de végül feladja és kimegy a teremből. Sóhajtok egyet és az órára nézek. 8:46. Nyolc óra és negyvenhat perc már eltelt ebből az átkozott napból. Hamarosan mehetek haza, és nyugodtan kisírhatom magam anélkül, hogy bárki is tudna róla.
Hirtelen Rebeka izgatott hangja zökkent ki az elmélkedésemből. 
-Képzeld el, Attila megkérdezte, hogy elmegyek-e vele a bálra!
-És igent mondtál?-kérdezem. Próbálok úgy tenni, mintha érdekelne, de most nem megy. Bármelyik más napon teljesen odáig lennék, de most nem megy. 
-Persze! 
-Jól van. Mondtam én, hogy menni fog.
-Igen-egy pillanatra elhallgat, mintha várná, hogy mondjak valamit.-Mi van veled?-kérdezi végül.
-Mi lenne?-mondom, próbálva leplezni a rosszkedvemet. 
-Most olyan más vagy. Szomorú.
-Igen, mert...-sóhajtok egyet.-Tudod, amit meséltem, amikor nálatok voltunk.-bólint-Ma... ma van annak, meg még sok minden másnak az évfordulója. 
-Értem-mondja. Újra becsengetnek.

*Suli után*
-Hé! Várj meg!-Dani hangját hallom magam mögül, miközben hazafelé megyek. Hátrafordulok, ő pedig utolér.-Sietsz?
-Nem igazán-vonom meg a vállam-Miért? 
-Gyere! Mutatnék valamit.-mondja, és visszaindul az iskolába, én pedig követem. A díszterembe vezet.
-Foglalj helyet!-mondja, és egy székre mutat. Leülök.
-Ez most mi akar lenni?-kérdezem értetlenül.
-Várd ki a végét!-mondja vigyorogva és eltűnik a színpadot takaró vörös függönyök mögött. Én csak vonok egyet a vállamon. Nem tudom, mire kéne számítanom. Pár pillanat múlva lekapcsolódik a lámpa. Színes fények kezdenek villódzni, mint a diszkóban. Majd a színpad előtti függöny szétnyílik, mintha egy szörny tátaná ki a száját, hogy elnyelje a világot. Hirtelen elindul valami lassú zene, és meghallom Dani hangját.
-Tudom, hogy még senki nem hívott meg a bálba, ami miatt csalódott voltál. Tudom, hogy Rolit nem lehet felülmúlni, de azért remélem, én is megfelelek.-ebben a pillanatban a falon egyesével felvillan, majd eltűnik három betű. Először a B. Aztán az Á. Majd az L. Végül pedig egy kérdőjel jelenik meg. Aztán a három betű és a kérdőjel egyszerre jelenik meg, ezzel egy szót alkotva. Egy egyszerű szó, de mégis mosolyt csal az arcomra. Dani leugrik a színpadról és felém jön.
-Eljössz velem a bálba?-kérdezi halkan, de érthetően. Én tétovázás nélkül a nyakába ugrok. Szorosan átölelem, és közben a fülébe suttogom az egyértelmű választ: "Igen". Hirtelen könnyes lesz a szemem. Nem tudom miért. Azt hiszem, az ilyenekre szokás mondani, hogy "női dolgok". De ezt most én sem értem. Nem is kell megértenem. Nem érdekel. Most csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok kikerülni Dani öleléséből...

***
Sziasztok!
Ezt a részt megpróbáltam kicsit szebben, alaposabban megfogalmazni :)
A fejléc megújult, de írjátok le komiba, ha nem tetszik, és kéritek vissza az újat! Elkészült a blog Trailerje is (ha valaki nem tudná) a fenti menüpontban lehet megnézni. Írj YouTube-on hozzá véleményt :) Ez az első videóm, így tudom, nem lett valami fényes, de hát valahol el kell kezdeni :)
Következő fejezet akkor lesz, ha érkeznek ide kommentek!
Üdv: A szerkesztő <3

2013. június 22., szombat

Trailer, szavazás, következő fejezet

Sziasztok!
Három dolgot szeretnék veletek megbeszélni.

1.) Mint láthatjátok, felül lett egy Trailer menüpont, amire ha rákattintotok, megnézhetitek a blog előzetesét, amit én csináltam. Légyszíves itt, kommentben véleményezzétek. Ez az első videóm, sokat jelentene.

2.) Szaffival (a blogunk egyik olvasójával) beszéltünk a fejlécről. Szerinte jobb oldalra, a két kis kép helyére egy másikat kellene rakni, de nem tudjuk eldönteni, hogy melyiket. Ezért a TI segítségeteket szeretném kérni a döntés meghozásában. Írjátok le nekem, melyik kép illene szerintetek jobban a fejlécre.

                                                                               Ez?

                                                                         Vagy ez?

3.) Még nem mondtam el nektek, hogy végül folytatom-e a blogot. De a válaszom igen :) De azokkal a feltételekkel, ha kommenteltek, és próbáltok nekem olvasókat szerezni! Nagyon hálás lennék mindkettőért!
A következő fejezet akkor fog felkerülni, miután kaptam pár véleményt a trailerre, és sikerült eldönteni, melyik kép kerüljön a fejlécre!

Üdv: A szerkesztő :)

2013. június 20., csütörtök

FIGYELEM!!!

Figyeljetek!
Látom, nem vagytok valami aktívak... Miért van ez? Talán már nem tetszik a blog?
Ezért kérem, hogy kommenteljetek, mert így nem tudom, mi a véleményetek.
Így hát új rész csak akkor lesz, ha az "Új kinézet" és a 15. fejezetnél látok pár kommentet.
Ha nem lesznek kommentek, befejezem a blogot...
Sajnálom.

2013. június 17., hétfő

15. fejezet: Változás

A környezetünk arra felel, amit magunkból kisugárzunk. Belső változás nélkül külső megváltás nem fog jönni.
~Popper Péter
Mióta Danival járunk, sok minden megváltozott. Megváltozott a véleményem a világról, a szerelemről. Igen, beismerem, egyszer vége lesz. De kit érdekel? Addig jó, ameddig tart. Ami utána lesz, az majd később jön. Ne foglalkozzunk azzal.

*Suliban*
Danival reggel együtt megyünk suliba. Ő megvár engem a lámpánál. Ma is így tesz.
-Szia!-köszön már távolról, mikor meglát.
-Szia!-köszönök én is, ő pedig megpuszil.
-Jaj, ma osztják ki a félévi biziket!-kezdi a siránkozást.
-Mi van?-mondom nevetve-Ennyire gáz tanuló vagy?
-Ne is kérdezd-legyint egyet-lesz három kettesem. Angolból épphogy átmegyek. És a többiről meg ne is beszéljünk.
-Olyan vagy mint egy hisztis kislány.-viccelődök.-Elsőbe nem hisztiztem így, mikor fekete pontot kaptam!
-Kaptál fekete pontot? Mit csináltál?
-Otthon hagytam a tesi cuccom.
-Ccc. Viktória, most csalódtam benned! Kitagadlak!-mondja sértődött fejjel.
-Ilyenkor mit érzel?-kérdezem érdeklődve.
-Ne akard tudni.-mondja vigyorogva
-Nem is akarom.
-Gondolom te kiváló leszel.
-Hát igen.
-Szörnyű vagy.
-Sajnálom, nekem van agyam, nem úgy mint EGYESEKnek-az utolsó szónál ránézek.
-Most megsértettél-újra sértődött arcot vág.-Ezért is kitagadlak!
-Még valamiért ki óhajtasz tagadni?-egy pillanatra megáll, majd végigmér.
-A cipőd.-lenézek.
-Mi bajod van a cipőmmel, ha nem vagyok indiszkrét?
-Túl szép.-kérdőn nézek rá
-Most komolyan?
-Igen-sóhajtok egyet.
-Te tényleg gyerekes vagy-mondom vihogva. Az út hátralévő részében még több ilyen "releváns" témáról beszélünk, amíg oda nem érünk az iskolához.
-Milyen óránk is lesz?-kérdezi.
-Neked tényleg nincs se agyad, se memóriád.
-Nem nem! Memóriám az tényleg nincs, de agyam az van. Mert ha nem lenne agyam, nem lehetnék beléd szerelmes. Tudod, a szerelem egy kémiai reakció az AGYban-mondja, majd felém fordul és gyengéden megcsókol.
-Igazad lehet-mondom halkan és bemegyünk a terembe. Szememmel körbepásztázom a termet Rebekát keresve. Első nekifutásra nem találom, de később meglátom. Attilával beszélget. Danival egymásra nézünk, majd elvigyorodunk. Jól megtalálták egymást. Rebekának most egyébként is jól jön egy lelki támasz-rajtam kívül-azután, ami az apjával történt. Így nem fog összeroppanni emiatt. Biztos jól meglesznek.
Rebeka kis idő után észrevesz és azonnal szétröppennek Attilával. Mindkettőjüknek elvörösödött a feje, pedig nem kellene. Nincs azzal semmi baj, ha valaki szerelmes. Most már én is rájöttem erre. Rebeka odasiet a padunkhoz, én még váltok pár szót Danival, majd én is odamegyek.
-Ez... nem az volt, aminek látszott...-kezdi a mentegetőzést.
-Jaj, hagyd már!-mondom-Nincs semmi baj a szerelemmel. Ezt még te magyaráztad meg nekem, emlékszel?
-Igen, de...
-Rebeka! Nem harapja le ezért senki a fejedet. Amúgy is kell neked valaki, akiben támaszt találsz.-furcsa, hogy ezt pont én mondom.
-Igen... Köszi!
-De mégis mit?
-Hogy megérted.
-Jaj Rebeka, ebben nincs mit megérteni!-mondom mosolyogva, ő pedig visszamosolyog. Majd bejön az osztályfőnök, és elkezdődik az óra.
-Na lányok fiúk! Eljött a bizonyítványosztás ideje. Gondolom mindenki epekedve várja-körbenézek, de csak unott fejeket látok. Elkezdi sorolni a neveket. Csak Kitti, Roli és Patrícia bukott. Lett 5 kiváló és 4 jó. Nem is rossz annyira. Azt hiszem, legalább is.
-Na, ennyi lenne a bizonyítványosztásból! Van itt sok javítanivaló! Év végére húzzon bele mindenki! Főleg, akik buktak-itt Rolira, Kittire és Patríciára néz-Van még egy kis időnk, úgyhogy most mondom, hogy március elsején tavaszköszöntő bál lesz!
-De addig még másfél hónap van.-szól közbe Roli.
-Tudom, csak azért mondom, hogy a lányoknak legyen idejük eldönteni, mit akarnak felvenni.-újra Kittire és Patríciára néz-És persze párt is kell választani.-erre mindenki morgolódni kezd.
-Párt?-szól közbe Kinga
-Igen, párt. Pont 10 lány és 10 fiú van. Mindenkinek lesz párja.
-Pár nélkül nem engednek be a buliba?-kérdezi Zsófi.
-De beengednek. Ez a páros dolog most egy kis újítás. Tehát ennyi lenne! Készüljetek következő órára-mondja, és ebben a pillanatban ki is csengetnek.
-Kivel mész a bálba?-kérdezi rögtön Dani.
-Jaj, hát nem is tudom-kezdem-Gondoltam arra, hogy Rolival, de később változott a véleményem.
-Hahaha nagyon vicces vagy-mondja gúnyosan.
-Sziasztok!-jelenik meg hirtelen két lány.-Ha nem ismernél én Gréta vagyok, ő pedig Adél-mutatkoznak be.
-Sziasztok!-köszönök vissza.
-Kivel mentek a bálba lányok?-kérdezi Dani.
-Fhú, hát fogalmunk sincs.-kezdi Gréta.-Ez az osztály nincs tele jó pasikkal. Kivéve téged.-meglepetten összenézünk Danival. Most komolyan előttem akarnak vele flörtölgetni?
-Bocs, én már foglalt vagyok-mondja Dani és rám pillant.
-Jaj, tudjuk.-mondja Adél, majd felém fordul és elkezd hozzám beszélni-Nehogy félreértsd! Nem akarjuk elvenni tőled Danit. Bár nem is lehetne. Év elején, amikor még nem jártatok igaz, hogy megpróbáltunk valamit, de teljesen reménytelen volt. Már akkor is beléd volt zúgva. Tehát örülj, hogy ilyen pasid van. Na de mi most megyünk. Sziasztok!-mondja Adél és elviharzanak.Ezután Danira nézek, aki vörös fejjel nézi a padlót, mintha valami nagyon érdekes lenne rajta.
-Ez... igaz?-kezdem.
-Úgy tűnik.
-Húha. Ezt nem gondoltam volna.
-Most már legalább tudod.
-Igen...
-Furcsa lányok ezek-próbálja más témára terelni a beszélgetést.
-Igen. De azért aranyosak. Végül is a mai világban nem baj, ha bolond vagy. A világ is ilyen. Őrült.
-Most A nagy Gatsby-ből vettél át egy gondolatot?-kérdezi felvont szemöldökkel.
-Úgy tűnik-mondom mosolyogva-Talán ezért is ki akarsz tagadni?
-Még meggondolom-mondja mosolyogva. Ebben a pillanatban becsengetnek.

Új kinézet

Sziasztok!
Mint láthatjátok,megújult a blog kinézete!
Így hát arra kérlek benneteket, írjátok ide le nekem komiba, hogy szerintetek jó-e ez az új kinézet, vagy töröljem ki. Őszintén, én tényleg nem tudom.
Valamint csináltam felülre egy "Szereplők" menüpontot. Nézzétek meg azt is!
Ma nem biztos, hogy lesz új rész, ki tudja, majd meglátjuk!
És ami e kommenteket illeti, azt komolyan gondoltam. Legyetek szívesek, írjátok le a véleményeteket ŐSZINTÉN a blogról. Hogy mitől lehetne jobb, min kellene sürgősen változtatni. Nekem sokat jelent, ebből tanulok!
Előre is köszönöm annak, aki ezt elolvassa és kommentel ide, vagy bármelyik részhez!

Üdv: A szerkesztő <3

2013. június 16., vasárnap

Kommentek

Sziasztok!
Na, arra szeretnélek kérni titeket, hogy miután elolvastatok egy részt, légyszi kommenteljetek valamit. Nekem ez fontos, mert így megtudom, hogy tetszik-e nektek a blog, és hogy mennyien vagytok, ti olvasók.
Igaz, hogy van egy oldalmegjelenítés számláló bal oldalt, de azzal az a probléma, hogy az én kattintásaimat is számolja, így annak nem lehet hinni.
Csak ennyit szeretnék kérni. Nem olyan sok!
Üdv: A szerkesztő <3

14. fejezet: Csók


Az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk, és a levegőben különös, pozitív töltésű feszültség robban, aminek láthatatlan szikrái örömköntösbe öltöztetik a lelkedet.
~Szurovecz Kitti 


*Otthon*
Január 3. Reggel 6 óra. Első nap a suliban a téli szünet után. Nem akarok iskolába menni. Nem akarok Dani közelébe menni. És végképp nem akarok beszélni vele.
Szilveszter után minden összezavarodott. Semmit sem értettem. Miért csókolt meg? Ő is érezne valamit irántam? Valószínűleg. Hiszen akkor miért csókolt volna meg, ha közömbösen érez irántam? A másik nagy kérdés. Én miért csókoltam vissza? Ellökhettem volna magamtól, vagy bármi. De nem tettem. Visszacsókoltam. Ez bizonyíték arra, hogy bennem is van szikra Dani iránt. Csak nem hagyom lángra lobbanni. Biztos jó ez így? Helyes, hogy eltaszítom magamtól talán az egyetlen emberi lényt, akinek fontos lehetek? Akinek számítok…
Feleslegesen gondolkozom ezen. A buli előtt is megfogadtam, hogy nem fogok vele beszélni. Aztán tessék. csókolóztunk.
Kedvetlenül, szinte félholtan készülődök az iskolába. Miért kell ennek történnie velem…?

*Suliban*
Lassan vonszolom fel magam a lépcsőn és abban reménykedek, hogy Dani nem lesz bent az osztályteremben. Lassan nyomom le az ajtó rézkilincsét. Észrevétlenül, mint egy szellem suhanok be és leülök Rebeka mellé.
-Szia!-köszön-Milyen volt a szüneted?
-Tűrhető. Neked?
-Egész jó. Csomó jó cuccot kaptam karácsonyra.
-Például?
-Pólókat, nyakláncokat, sőt, még egy új telefont is kaptam-mondja büszkén és kiveszi a táskájából az új telefonját.-IPhone 5.
-Húha-mondom-Egy vagyon lehetett.
-Hát nem igazán, fél áron kaptuk mert a bátyám ismert valakit.
-Ühümm.-mondom.
-Te mit kaptál?-kérdezi Rebeka.
-Semmi különös. Én is ruhákat, csokit meg könyveket.-mondom, de ez nem teljesen igaz. Olívia szokás szerinte levágott elém 50.000 Ft-ot és elküldött, hogy vegyek, amit akarok. Amióta az eszemet tudom, mindig ezt csinálja. Rebeka elkezd az új telefonjával szórakozni, én pedig előpakolok az első órára. Egyszer csak belép Dani. Körbenéz és meglát. Rögtön felém indul. Na most kellene valami „égi beavatkozás” hogy ne kelljen vele beszélnem.
-Sziasztok! Viki, beszélhetnék veled?
-Tőlem…
-Már mint négyszemközt-mondja és Rebekára sandít.
-Minek is akarsz velem beszélni?-mondom, hogy ezzel is húzzam az időt. Várok arra az „égi jelre”.
-Tudod te azt nagyon jól.-most nem mosolyog. Mogorva. Már szinte ijesztő. Meg lehet érteni. Két alkalommal is faképnél hagytam. Bármit, amit mondani akar, megérdemlem. Ebben a pillanatban megszólal a csengő és belép a tanár. Dani még engem néz egy darabig majd a helyére megy Attila mellé. Rebeka kérdőn néz rám.
-Majd elmagyarázom-suttogom. Az óra közötti szüneteim bujkálással telnek. Mindig kimegyek a mosdóba, vagy eltűnök valahol az alagsorban, csakhogy ne kelljen Danival beszélnem. Közben Rebekának mindent elmondok. A csókot. A táncot. És azt, hogy elfutottam.
-És miért nem akarsz összejönni vele?-kérdezi értetlenül.-Jófej srácnak tűnik. Nem olyan bunkó paraszt, mint a többi fiú mostanában. Ráadásul még helyes is. És megérdemelnél egy jól működő kapcsolatot.
-Honnan tudod, hogy jól működne?
-Biztos vagyok benne. Mindketten kedvesek, megértőek vagytok, tele szeretettel. Ne keress kifogásokat! Legalább próbáld meg!
-Nem lehet.
-Miért nem?
-Tudod, amit meséltem. Az is a szerelem miatt történt. Meg a szüleim is rosszba voltak. Az egész életem egy romlott kapcsolatra emlékeztetett.
-De nem minden srác olyan, mint aki azt csinálta veled!
-De akkor is. Tegyük fel összejövünk, összeházasodunk, lesz egy gyerekünk. Aztán megun engem, és megcsal. Ebből veszekedések lesznek és tönkreteszem a gyerek életét. És ha nem is csalna meg. Egyszer meghal. Vagy csak simán szakít velem. Az meg fáj.-Rebeka csak hallgat. Tudja, hogy igazam van.
-Nézd, jogos, amit mondasz. De erős lány vagy. Túléled. És különben is. Ha most nem adsz neki egy esélyt, attól még továbbra is szerelmes lesz beléd. Az meg még rosszabb. Lehet, hogy fáj, ha vége van, de addig jó, amíg tart.-most én hallgatok. Neki is igaza van.-Te menekülsz a fájdalom elől. Mi lenne, ha most szembeszállnál vele?-sóhajtok.
-Nem tudom, mit kellene tennem.
-Gondold át, és dönts helyesen.-mondja, és becsengetnek. Órán nem figyelek a tanárra. Azon gondolkozom, amit Rebeka mondott. Tényleg meg kéne próbálnom? Nem tudom. Majd a Danival való beszélgetésnél eldől. Úgysem kerülhetem el.

Suli után, amíg Rebeka a buszra vár tovább beszélgetünk. Egészen addig, amíg meg nem jelenik Dani.
-Akkor most lefolytathatnánk azt a beszélgetést?-kérdezi. Most már nem mogorva. Inkább kétségbeesett, összetört. Némán bólintok és felállok. Utoljára még egy segélykérő pillantást vetek Rebekára, aki tátogva „Sok szerencsét!” kíván. Danival kimegyünk az utcára.
-Megbántottalak valamivel?-kérdezi.
-Nem.
-Akkor miért futsz el mindig?-nem válaszolok, csak hallgatok.-Nézd, ha nem akarod, hogy legyen valami közöttünk, én megértem. De kérlek, akkor mondd a szemembe és ne csináld ezt velem.-mondja szinte már könyörögve.
-Akarnám én, de…
-Mi de?
-Ez nem olyan egyszerű.
-Attól még elmondhatod, hátha mégis megértem.-de nem mondom. Csak hallgatok. Sírhatnékom van. De nem engedek a könnyeknek. Visszaparancsolom őket oda, ahonnan jöttek. A szívembe.-Az Isten szerelmére mondj már valamit Viki!-továbbra is csak némán állok. Nem jönnek ki szavak a torkomon. Tudom, mit akarok mondani, de nem tudom szavakba önteni.-Jó, értem. Nem akarsz semmit. Semmi baj. Túlélem. Szia Viki-mondja, és elindul hazafelé. Én csak szótlanul nézek utána.
-Menj már utána!-mondja Rebeka. Észre se vettem, hogy közben mellém állt.-Nem akarod elveszíteni. Ne hagyd kicsúszni a karjaid közül. Ez az utolsó esélyed.-mintha a gondolataimban olvasna.
-De…
-Semmi de. Szép pár lesztek.-mondja. És nekem ennél nem is kell több. Igaza van. Nem akarom elengedni. Utánfutok.
-Várj!-mondom, mire Dani hátrafordul.-Nem az a baj, hogy nem akarom.-kezdem hadarva-Akarom én. De ha most mi elkezdünk járni, akkor ez az egész valóságos lesz. És a valóság fájhat. Én pedig egész életemben menekültem a fájdalom elől. De most már nem akarok…-sóhajtok egyet. Végül csak kimondtam.-Szóval ha…
-Viki fogd már be!-mondja mosolyogva és megcsókol. Most nem futok el. Nem kételkedek. Nem félek. Most már tudom; jó lesz ez így.

2013. június 15., szombat

Tudtok egy kicsit segíteni?

Sziasztok!
A segítségeteket szeretném kérni... Valaki tudna adni valamilyen tanácsot, hogyan szerezhetnék plusz olvasókat ennek a blognak?
Esetleg barátaitokat, ismerőseiteket nem érdekelné?
Valaki csak tud valamit...

13. fejezet: Szilveszter


 Mosolyogni annyi, mint magunkról elfeledkezni mások kedvéért.
~Woody Allen

*Otthon*
Ásítok egyet és a hátamra fordulok. Ránézek az órára: 11:20. Jól elaludtam. 
December 31-e van. Szilveszter. Ma lesz a buli Daniéknál...
Te jó ég... Most még jobban félek. De meg kell csinálnom. Már elvállaltam...
Feltápászkodok. Lassan ebédelnem kéne. Olívia sajnos itthon van. Megint le fog baszni. Azt nem tudom miért, de le fog. Lemegyek a konyhába. Az asztalnál ül-ahogy sejtettem. Köszönök egy "Sziá"-t, de válaszra sem méltat. Szép.  Belenézek a gázon pihenő edénybe. Pörkölt. Főzök hozzá tésztát és megebédelek. Olívia közben felmegy. Biztos nem bír velem egy levegőt szívni. Ebéd után felmegyek a szobámba. Hánykor is kezdődik a buli? Megnézem a meghívót. 5 óra. Van még bőven időm. Szokás szerint megnézek egy filmet.

Délután négy. El kellene kezdeni készülődni. A szokásos probléma: Mit vegyek fel? Tél van, de bent biztos meleg van. Nem akarok picsásan kiöltözni. Egy sárga, testhez simuló egybe részes ruhát választok. Térdig érő szoknya, félvállas pánt, a felső részén sárga flitterek. Jó lesz ez. Ugyanazt a sminket viszem fel az arcomra ami a sulibuliban volt rajtam. Ugyanolyan hajat csinálok. Ugyanaz a fekete magassarkú cipő. Csak a ruha változott.
16:50. Elindulok. Táskát, telefont és pénzt veszek magamhoz, felkapom a piros kabátomat és kilépek az ajtón. A csípős hideg durván megcsapja az arcomat. Látni lehet a leheletemet a levegőben. Szinte megfagy. A hó is esik. Hideg szél süvít. Összehúzom a nyakamon a kabátot. Sálat kellett volna vennem.

*Daniéknál*
Hosszú séta után végre elérek a meghívóban megadott címhez. Jó nagy ház! Van vagy három emeletes. Még torony is van! Akkora lehet az alapja, mint a mi házunk a szomszéd kertjével együtt. Bentről színes fények és hangos zene szűrődik ki a boltíves kétszárnyas ablakokon. Sóhajtok egyet. Biztos kell ez nekem? Muszáj. Megígértem...
Senki nem veszi észre, hogy belépek a házba. Mindenki el van foglalva a táncnak nevezett fel-le ugrálással. A zene fülsiketítően hangos. Azt hiszem, a buli után elkezdhetek gyűjteni egy hallókészülékre. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Dani rohan felém.
-Szia!-köszön szokásos édes mosolyával.-Örülök, hogy végül mégis eljöttél! Vedd le a kabátod és gyere be!-így teszek majd követem a nappaliba, amit diszkóvá alakítottak. Van hely bőven. A csillár helyén egy diszkógömb lóg, a nappali jobb oldalán lévő asztalok roskadoznak a nasitól. Középen két gyerek egy rudat tart, ami alatt e többiek próbálkoznak hátrahajolva átmenni. Hátul két iszonyú nagy hangfalból tör ki az elektronikus zene.
-Beszállsz a limbóba?-kérdezi egy idegen gyerek.
-Kösz nem, talán majd később.-utasítom el.
-Gyere, körbevezetlek a házban-ajánlja fel Dani. Megmutatja a földszinten a konyhát, az első emeleten a hálókat, a másodikon-a padlás helyén-pedig a konditermet.
-Konditerem?-kérdezem meglepetten.
-Igen.
-Látom nem vagytok szegények.
-Nem igazán-neveti el magát.-Apukámnak most jól megy a vállalkozása, ő a főnök, így sokat keres.
-Ühümm.-bólogatok, mint egy hülye.
-Gyere, menjünk le! Hamarosan vacsora.-mondja és visszamegyünk a nappaliba. Ő elkeveredik a tömegben én pedig leülök egy fotelbe. Nem szeretem az ilyen bulikat. Hangzavar és tömeg van. Ez nem az én világom. Szememmel végigpásztázom a tömeget ismerős arcokat keresve. Meglátom Kittit, Patríciát és Rolit ahogy-szó szerint-egymást nyalják. Undorító. Aztán észreveszem az ikreket amint egy idegen sráccal beszélgetnek. Össze fognak veszni, hogy kié legyen. Szép lassan felismerem az összes osztálytársamat, kivéve Nórit, Rebekát, Petit és Tibort. Nem is számítottam rá, hogy eljönnek.
Hirtelen egy hangos kiáltás hasít a levegőbe. Mindenki a hangforrás-Dani apukája-felé fordul.
-Emberek! Kész a vacsora! Van választék bőven; lasagne, hotdog, hamburger és grillezett húsok. Mindenki választhat!-a kaja hírére mindenki, min valami kiéhezett csorda elkezd a konyha felé tolongani. Én megvárom amíg lemegy a sor. Amúgy se vagyok annyira éhes.
Vacsora után-azaz miután mindenki telezabálta magát-mindenki szétterül a nappaliban. Mintha a jóllakott óvodásokat látnám délutáni alvás előtt.
-Na mivan emberek, ilyen hamar kipukkadtatok? Még csak 9 óra! Mi lesz itt éjfélkor?-mondja Dani.-Tartsunk szavazást. Mit csináljunk?-felsorol körülbelül 10 lehetőséget. Végül a választás egyhangúan a "Felelsz vagy mersz?"-re esik. Dani kezd, és mily' nagy meglepetés, pont nálam áll meg az üveg.
-Felelsz vagy mersz?-kérdezi.
-Felelek.
-Miért jöttél el ebbe a buliba?-most komolyan ezt kérdezi?
-Mert megígértem, hogy eljövök.
-Oké, pörgess!-pörgetek. Kittinél áll meg. A legszívesebben azt kérdezném, hogy még szűz-e, de sejtem a választ.
-Kibe vagy szerelmes?-kérdezem végül, bár erre is tudom a választ.
-Rolibaa!-mondja édesded hangon. Roli erre persze rögtön lesmárolja. Kitti is pörget. Ez a végtelen pörgetés egészen 10-ig megy, amikor is mindenki megunja, mert partyzni van kedvük. Így hát újra bekapcsolják a hangos zenét és elkezdenek ritmusra tekeregni. Baromira nem élvezem, ezért úgy döntök elvonulok egy szobába. Úgyse fogok senkinek hiányozni.
Felmegyek az emeletre és benyitok az első szobába. Bár ne tettem volna! Roli, Patrícia és Kitti van ott, de nem akárhogy. Valószínűleg úgy döntöttek itt az ideje kipróbálni a hármas szexet. Patrícia épp Rolit lovagolja, miközben Kitti a fiút csókolgatja. Undorító. gyorsan becsapom az ajtót, mielőtt észrevennék, hogy én nyitottam rájuk. Bár szerintem fel se tűnt nekik, annyira el voltak foglalva egymással.
Szerencsémre a második szobában már nincs senki. Azt hiszem, ez egy vendégszoba, mivel nincsenek benne se ruhák, se más cuccok. Leülök az ágyra és az kinézek az ablakon. Egyszer csak egy idegen arcot látok az üvegen. Nem is idegen. Én vagyok. Csak nem ismertem magamra. Furcsa így halványan látni magamat az ablakban. Mintha a szelleme lennék annak a lánynak, aki régen voltam. Annak a vidám, aranyos lánynak. Egy szellem vagyok. A szellemeket nem szereti senki.
-Halihó!-szólal meg mögöttem egy hang. Ijedtségemben összerezzenek majd hátranézek Dani az.
-Szia!-köszönök vissza.
-Hát te csak itt egyedül.
-Hát én csak itt, egyedül.-leül mellém.
-Miért nem jössz le te is?-kérdezi, majd miután nem válaszolok, folytatja-Nem tetszik a buli, ugye?-sóhajtok.
 -Nem az, hogy nem tetszik, csak régen voltam ilyenfajta buliban, és elszoktam tőle. Meg ez nem is igazán az én világom.
-Értem-mondja, majd pár percig csendben ülünk az ablakot nézve.-Figyelj, gondolkoztam azon, hogy megkérdezzem, de muszáj tudnom. Miért rohantál el úgy az iskolából?-ettől a kérdéstől féltem.-Talán megbántottalak valamivel?-kérdezi.
-Nem, dehogy is.-mondom-Csak rosszul voltam...
-Akkor miért sírtál?-nem válaszolok.-Figyelj, ha nem akarod, hogy legyen valami közöttünk, nem baj, de...
-Nem az, hogy nem akarom-szakítom félbe, de hamarosan megbánom. Basszus. Könny szökik a szemembe.-Csak...
-Csak?
-Ez nem olyan egyszerű-fakadok ki-Te nem élted át azt, amit én. Ezt senki nem értheti!-sírni kezdek.
-Jólvan. Sss...-nyugtatgat Dani. Miután abba hagyom a sírást rögtön témát vált.-Beszéljünk inkább másról. Láttad az új gyilkos elmék évadot?-hálás vagyok neki, hogy nem faggat tovább.
-Igen. Szerinted milyen?
-Egész jó, bár ezt már megszoktuk.
-Igen... Neked tetszett, amikor...-tovább beszélgetünk. Kitárgyalunk minden krimisorozatot, osztálytársat és tanárt. A végén elkezd nekem vicceket mondani.
-De jó ég hagyd már abba!-mondom a nevetéstől elcsukló hangon-A végén még megfulladok.
-Jó, abbahagyom-mondja.-Jó nézni, amikor mosolyogsz.-mindketten elhallgatunk egy pillanatra.
-Hát tudod... Rég nevettem ennyit.
-Többet kellene nevetned. Egy lány akkor a legszebb, amikor mosolyog.
-Tudom, csak.... Az utóbbi időben mindig nehezemre esett a mosolygás.
-És ez most meg fog változni?
-Talán...-mondom és rá nézek. Visszanéz rám. Belenézek a szemébe és meglátok valamit. Nem tudom mi az, de a végtelenségig akarom nézni.
-Figyelj Viki, én...-kezdi, de félbeszakítja a tűzijáték durrogása. Éjfél van. Egy új év. Egy új kezdet.
-Nézd!-mondom és az ablakhoz megyek. Ő is követ.-Milyen szép-mondom, miközben belemélyedek a fények által színesre festett égbe. Újra mosolygok. Dani lassan átkarolja a vállam. Alig veszem észre. Miután vége felé fordulok.
-Te is lát...-kezdem de nem tudom befejezni. Megcsókol. Lassan, gyengéden. A szívem hevesen ver. De ez nem lehet... Nem történhet meg....
Miután abbahagyja azt csinálom, amiben a legjobb vagyok. Elfutok.