14. fejezet: Csók

Az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk, és a levegőben különös, pozitív töltésű feszültség robban, aminek láthatatlan szikrái örömköntösbe öltöztetik a lelkedet.

~Szurovecz Kitti 

*Otthon*

Január 3. Reggel 6 óra. Első nap a suliban a téli szünet után. Nem akarok iskolába menni. Nem akarok Dani közelébe menni. És végképp nem akarok beszélni vele.

Szilveszter után minden összezavarodott. Semmit sem értettem. Miért csókolt meg? Ő is érezne valamit irántam? Valószínűleg. Hiszen akkor miért csókolt volna meg, ha közömbösen érez irántam? A másik nagy kérdés. Én miért csókoltam vissza? Ellökhettem volna magamtól, vagy bármi. De nem tettem. Visszacsókoltam. Ez bizonyíték arra, hogy bennem is van szikra Dani iránt. Csak nem hagyom lángra lobbanni. Biztos jó ez így? Helyes, hogy eltaszítom magamtól talán az egyetlen emberi lényt, akinek fontos lehetek? Akinek számítok…

Feleslegesen gondolkozom ezen. A buli előtt is megfogadtam, hogy nem fogok vele beszélni. Aztán tessék. csókolóztunk.

Kedvetlenül, szinte félholtan készülődök az iskolába. Miért kell ennek történnie velem…?

*Suliban*

Lassan vonszolom fel magam a lépcsőn és abban reménykedek, hogy Dani nem lesz bent az osztályteremben. Lassan nyomom le az ajtó rézkilincsét. Észrevétlenül, mint egy szellem suhanok be és leülök Rebeka mellé.

-Szia!-köszön-Milyen volt a szüneted?

-Tűrhető. Neked?

-Egész jó. Csomó jó cuccot kaptam karácsonyra.

-Például?

-Pólókat, nyakláncokat, sőt, még egy új telefont is kaptam-mondja büszkén és kiveszi a táskájából az új telefonját.-IPhone 5.

-Húha-mondom-Egy vagyon lehetett.

-Hát nem igazán, fél áron kaptuk mert a bátyám ismert valakit.

-Ühümm.-mondom.

-Te mit kaptál?-kérdezi Rebeka.

-Semmi különös. Én is ruhákat, csokit meg könyveket.-mondom, de ez nem teljesen igaz. Olívia szokás szerinte levágott elém 50.000 Ft-ot és elküldött, hogy vegyek, amit akarok. Amióta az eszemet tudom, mindig ezt csinálja. Rebeka elkezd az új telefonjával szórakozni, én pedig előpakolok az első órára. Egyszer csak belép Dani. Körbenéz és meglát. Rögtön felém indul. Na most kellene valami „égi beavatkozás” hogy ne kelljen vele beszélnem.

-Sziasztok! Viki, beszélhetnék veled?

-Tőlem…

-Már mint négyszemközt-mondja és Rebekára sandít.

-Minek is akarsz velem beszélni?-mondom, hogy ezzel is húzzam az időt. Várok arra az „égi jelre”.

-Tudod te azt nagyon jól.-most nem mosolyog. Mogorva. Már szinte ijesztő. Meg lehet érteni. Két alkalommal is faképnél hagytam. Bármit, amit mondani akar, megérdemlem. Ebben a pillanatban megszólal a csengő és belép a tanár. Dani még engem néz egy darabig majd a helyére megy Attila mellé. Rebeka kérdőn néz rám.

-Majd elmagyarázom-suttogom. Az óra közötti szüneteim bujkálással telnek. Mindig kimegyek a mosdóba, vagy eltűnök valahol az alagsorban, csakhogy ne kelljen Danival beszélnem. Közben Rebekának mindent elmondok. A csókot. A táncot. És azt, hogy elfutottam.

-És miért nem akarsz összejönni vele?-kérdezi értetlenül.-Jófej srácnak tűnik. Nem olyan bunkó paraszt, mint a többi fiú mostanában. Ráadásul még helyes is. És megérdemelnél egy jól működő kapcsolatot.

-Honnan tudod, hogy jól működne?

-Biztos vagyok benne. Mindketten kedvesek, megértőek vagytok, tele szeretettel. Ne keress kifogásokat! Legalább próbáld meg!

-Nem lehet.

-Miért nem?

-Tudod, amit meséltem. Az is a szerelem miatt történt. Meg a szüleim is rosszba voltak. Az egész életem egy romlott kapcsolatra emlékeztetett.

-De nem minden srác olyan, mint aki azt csinálta veled!

-De akkor is. Tegyük fel összejövünk, összeházasodunk, lesz egy gyerekünk. Aztán megun engem, és megcsal. Ebből veszekedések lesznek és tönkreteszem a gyerek életét. És ha nem is csalna meg. Egyszer meghal. Vagy csak simán szakít velem. Az meg fáj.-Rebeka csak hallgat. Tudja, hogy igazam van.

-Nézd, jogos, amit mondasz. De erős lány vagy. Túléled. És különben is. Ha most nem adsz neki egy esélyt, attól még továbbra is szerelmes lesz beléd. Az meg még rosszabb. Lehet, hogy fáj, ha vége van, de addig jó, amíg tart.-most én hallgatok. Neki is igaza van.-Te menekülsz a fájdalom elől. Mi lenne, ha most szembeszállnál vele?-sóhajtok.

-Nem tudom, mit kellene tennem.

-Gondold át, és dönts helyesen.-mondja, és becsengetnek. Órán nem figyelek a tanárra. Azon gondolkozom, amit Rebeka mondott. Tényleg meg kéne próbálnom? Nem tudom. Majd a Danival való beszélgetésnél eldől. Úgysem kerülhetem el.

Suli után, amíg Rebeka a buszra vár tovább beszélgetünk. Egészen addig, amíg meg nem jelenik Dani.

-Akkor most lefolytathatnánk azt a beszélgetést?-kérdezi. Most már nem mogorva. Inkább kétségbeesett, összetört. Némán bólintok és felállok. Utoljára még egy segélykérő pillantást vetek Rebekára, aki tátogva „Sok szerencsét!” kíván. Danival kimegyünk az utcára.

-Megbántottalak valamivel?-kérdezi.

-Nem.

-Akkor miért futsz el mindig?-nem válaszolok, csak hallgatok.-Nézd, ha nem akarod, hogy legyen valami közöttünk, én megértem. De kérlek, akkor mondd a szemembe és ne csináld ezt velem.-mondja szinte már könyörögve.

-Akarnám én, de…

-Mi de?

-Ez nem olyan egyszerű.

-Attól még elmondhatod, hátha mégis megértem.-de nem mondom. Csak hallgatok. Sírhatnékom van. De nem engedek a könnyeknek. Visszaparancsolom őket oda, ahonnan jöttek. A szívembe.-Az Isten szerelmére mondj már valamit Viki!-továbbra is csak némán állok. Nem jönnek ki szavak a torkomon. Tudom, mit akarok mondani, de nem tudom szavakba önteni.-Jó, értem. Nem akarsz semmit. Semmi baj. Túlélem. Szia Viki-mondja, és elindul hazafelé. Én csak szótlanul nézek utána.

-Menj már utána!-mondja Rebeka. Észre se vettem, hogy közben mellém állt.-Nem akarod elveszíteni. Ne hagyd kicsúszni a karjaid közül. Ez az utolsó esélyed.-mintha a gondolataimban olvasna.

-De…

-Semmi de. Szép pár lesztek.-mondja. És nekem ennél nem is kell több. Igaza van. Nem akarom elengedni. Utánfutok.

-Várj!-mondom, mire Dani hátrafordul.-Nem az a baj, hogy nem akarom.-kezdem hadarva-Akarom én. De ha most mi elkezdünk járni, akkor ez az egész valóságos lesz. És a valóság fájhat. Én pedig egész életemben menekültem a fájdalom elől. De most már nem akarok…-sóhajtok egyet. Végül csak kimondtam.-Szóval ha…

-Viki fogd már be!-mondja mosolyogva és megcsókol. Most nem futok el. Nem kételkedek. Nem félek. Most már tudom; jó lesz ez így.