2013. június 23., vasárnap

16. fejezet: Évforduló

Semmi sem hozza elő jobban az emlékeket, mint a felejtés utáni vágy. 
~Michel de Montaigne


Február 22. Ez a nap más. Szomorú vagyok és fáradt. Szomorú a szörnyű emlékek miatt, amik megkeserítik az életemet. És úgyszintén fáradt az emlékek miatt, amik könyörtelenül nehezednek rám már öt éve. Súlyuk alatt a hátam meghajlott és elfáradt, mint a mesékben az öreganyóknak a sok rőzseszedés miatt. De nekik mindig segítségükre siet egy fiatalember, megszabadítva őket a rőzsekötegtől, ami a hátfájást okozta. De én nem szabadulok az emlékektől. Továbbra is könyörtelenül ott maradnak a hátamon, nem hallgatva a jajveszékelésemet, ami olykor sírásba torkollik. Őket ez nem érdekli. Hiszen nem éreznek. Az emlékek rideg lények, akiket nem érdekel az emberek fájdalma, sírása, könyörgése. Mert ők nem tudják, milyen fájdalmat tudnak okozni.
Február 22. Ma van az évforduló napja.

*Utcán*
Mikor kilépek az utcára, csak akkor veszem észre, hogy esik az eső. Szuper. Még az idő is ráhangolódott a komor hangulatomra. Visszamegyek a házba egy esernyőért, és sétálni kezdek. Sétálni? Ez nem is sétálás. Inkább csak vánszorgok az eső által benedvesített járdán, miközben a velem szembe jövő emberek gondterhelt, bosszús arcát fürkészem. A többség az eső miatt bosszankodik, olyan tipikus "Jaj, vizes leszek" és "Jaj, beázik a cipőm" gondolatok cikázhatnak a fejükben. Tipikus átlagember problémák. Ők a pokolba kívánják ezeket, de én ilyen gondokra vágyom...
Elérek a zebrához. Dani a túloldalon vár. Nem gondoltam, hogy még ilyen pokoli időben is megvár. A lámpa piros, így még várni kell egy kicsit, mielőtt átmehetnék. Kinézek az esernyőm alól, és megakad a szemem az egyik villanyoszlop tetején. Pár ázott gólya bosszúsan, sötét tekintettel maguk elé meredve gubbasztanak a fészekben. Magukban biztos az esőt átkozzák. A legszívesebben megnyugtatnám őket: Na aggódjatok. Örökké mégsem eshet...
Ebben a pillanatban a körülöttem lévő emberek lökdösni kezdenek. A lámpa zöldre váltott. Észre se vettem. Élettelenül vonszolom magam keresztül a zebrán. Dani azonnal észreveszi, hogy valami nincs rendben velem.
-Mi történt?-kérdezi aggódva.
-Semmi...
-Viki.-mondja komoly tekintettel. Sóhajtok egyet. 
-Csak... Ez olyan nehéz...-kezdem könnyes szemmel. Nem állok még készen arra, hogy bárkinek is elmondjam az egész történetemet. 
-Hé. Ha nem akarod elmondani, nem kell.-nyugtatgat. Bólintok, mire szorosan a karjaiba zár. Esernyőink összeütköznek a fejünk felett, de nem zavarja. Az ölelés mindig jólesik. Valahogy biztonságban érzem magam ilyenkor. Mintha az lenne az én kis erődöm, ami megóv minden rossztól. Hacsak egy pillanatra is. Mikor elenged az öleléséből rám mosolyog, majd átkarol. Nekivágunk az esernyők erdejének. Út közben a tavaszi bálról beszélgetünk. Dani még nem hívott el, de biztos el fog... Ugye?
-Milyen ruhát veszel fel?-kérdezi.
-Honnan veszed, hogy egyáltalán elmegyek?
-Mert ha nem jönnél el, újra kitagadnálak.
-Jujj, de megijedtem.
-Na, de komolyan. Mit fogsz felvenni.
-Őszintén fogalmam sincs. Nincs otthon olyan nagyon sok ruhám.
-Pedig a sulibulin meg szilveszteren nagyon jól néztél ki, hidd el.-elmosolyodok. 
-Mondjuk van otthon még egy zöld ruhám, barna övvel. De még mindig nem hívott el senki.
-Roli se? Jaj, de sajnálom, pedig vele akartál menni-kezdi a viccelődést. 
-Hát igen. Nem tudom, mi lesz így velem. 
-Majd meglátom segíthetek-e-mondja vigyorogva.
-Oké. Várom a próbálkozást.-az út hátralévő részét csendben tesszük meg. Tudja, hogy amikor nincs jó kedvem, nem érdemes próbálkozni. 
Mikor belépünk a terembe Rebeka és Attila szokás szerint a terem egyik sarkában beszélgetnek. Mindketten mosolyognak egymásra. Szép párt alkotnak így együtt. 
Mire leülök a helyemre, pont becsengetnek. Irodalom óra van. Szokásosan dögunalmas. Az otthon fontossága a téma. A kérdés: Mit az otthon? A szokásos sablonos, csöpögős válaszok hangzanak el: "A hely, ahol mindig önmagam lehetek", "Ahol az életünket éljük", "Ahová mindig visszatérhetünk", "Ahol boldog vagyok". Na persze. Mert ugye "Mindenhol jó, de legjobb otthon". Már akinek. Mert nekem nem. Az otthon számomra egy rossz hely, tele szörnyű dolgokkal. Az otthon szó hallatára utat törnek maguknak az emlékek azon a falon, amit direkt azért építettem, hogy kordában tartsam őket. De az a fal csak fából van, amit könnyen el lehet égetni. Az emlékek ellen téglafal kellene.
"Brrr!!" Kicsengetnek. A tanár még megpróbál elköszönni, de végül feladja és kimegy a teremből. Sóhajtok egyet és az órára nézek. 8:46. Nyolc óra és negyvenhat perc már eltelt ebből az átkozott napból. Hamarosan mehetek haza, és nyugodtan kisírhatom magam anélkül, hogy bárki is tudna róla.
Hirtelen Rebeka izgatott hangja zökkent ki az elmélkedésemből. 
-Képzeld el, Attila megkérdezte, hogy elmegyek-e vele a bálra!
-És igent mondtál?-kérdezem. Próbálok úgy tenni, mintha érdekelne, de most nem megy. Bármelyik más napon teljesen odáig lennék, de most nem megy. 
-Persze! 
-Jól van. Mondtam én, hogy menni fog.
-Igen-egy pillanatra elhallgat, mintha várná, hogy mondjak valamit.-Mi van veled?-kérdezi végül.
-Mi lenne?-mondom, próbálva leplezni a rosszkedvemet. 
-Most olyan más vagy. Szomorú.
-Igen, mert...-sóhajtok egyet.-Tudod, amit meséltem, amikor nálatok voltunk.-bólint-Ma... ma van annak, meg még sok minden másnak az évfordulója. 
-Értem-mondja. Újra becsengetnek.

*Suli után*
-Hé! Várj meg!-Dani hangját hallom magam mögül, miközben hazafelé megyek. Hátrafordulok, ő pedig utolér.-Sietsz?
-Nem igazán-vonom meg a vállam-Miért? 
-Gyere! Mutatnék valamit.-mondja, és visszaindul az iskolába, én pedig követem. A díszterembe vezet.
-Foglalj helyet!-mondja, és egy székre mutat. Leülök.
-Ez most mi akar lenni?-kérdezem értetlenül.
-Várd ki a végét!-mondja vigyorogva és eltűnik a színpadot takaró vörös függönyök mögött. Én csak vonok egyet a vállamon. Nem tudom, mire kéne számítanom. Pár pillanat múlva lekapcsolódik a lámpa. Színes fények kezdenek villódzni, mint a diszkóban. Majd a színpad előtti függöny szétnyílik, mintha egy szörny tátaná ki a száját, hogy elnyelje a világot. Hirtelen elindul valami lassú zene, és meghallom Dani hangját.
-Tudom, hogy még senki nem hívott meg a bálba, ami miatt csalódott voltál. Tudom, hogy Rolit nem lehet felülmúlni, de azért remélem, én is megfelelek.-ebben a pillanatban a falon egyesével felvillan, majd eltűnik három betű. Először a B. Aztán az Á. Majd az L. Végül pedig egy kérdőjel jelenik meg. Aztán a három betű és a kérdőjel egyszerre jelenik meg, ezzel egy szót alkotva. Egy egyszerű szó, de mégis mosolyt csal az arcomra. Dani leugrik a színpadról és felém jön.
-Eljössz velem a bálba?-kérdezi halkan, de érthetően. Én tétovázás nélkül a nyakába ugrok. Szorosan átölelem, és közben a fülébe suttogom az egyértelmű választ: "Igen". Hirtelen könnyes lesz a szemem. Nem tudom miért. Azt hiszem, az ilyenekre szokás mondani, hogy "női dolgok". De ezt most én sem értem. Nem is kell megértenem. Nem érdekel. Most csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok kikerülni Dani öleléséből...

***
Sziasztok!
Ezt a részt megpróbáltam kicsit szebben, alaposabban megfogalmazni :)
A fejléc megújult, de írjátok le komiba, ha nem tetszik, és kéritek vissza az újat! Elkészült a blog Trailerje is (ha valaki nem tudná) a fenti menüpontban lehet megnézni. Írj YouTube-on hozzá véleményt :) Ez az első videóm, így tudom, nem lett valami fényes, de hát valahol el kell kezdeni :)
Következő fejezet akkor lesz, ha érkeznek ide kommentek!
Üdv: A szerkesztő <3

7 megjegyzés:

  1. Váá, nagyon klassz fejezet lett!:) A fejléc szerintem jobb, a trailer-ről pedig már tudod a véleményem.;)

    VálaszTörlés
  2. Szia!!

    Ma elolvastam a blogod. Igen. Nem is tudtam, hol kezdjem el, sosem tudom, mikor hosszabb történet végére érek, de segített, hogy megnéztem a Trailert. Lehet egy indiszkrét kérdésem? Te szét vágtad az én Trailerem és beletettél 5 jelenetet? Szóval megnéztem, hogy írjak róla, de inkább nem írok semmit, mert lényegében az én trailerem felturbózott változatával találtam szembe magam. Pedig jó lett volna, és nagyon örülök, hogy neked ennyire tetszik az a videó, de ezzel értékét vesztette, mert van egy másik is, és én nem egy óra alatt dobtam össze.

    A történetet szerencsére előbb olvastam, minthogy megnéztem volna a Trailert. Titokzatos, és érdekes történet. Folyamatosan fúrta az oldalam, mi lehet az a titok a lány múltjában. Végig tetszett a cselekmény, és nagyon örültem, mikor végre észrevette, hogy szereti őt a fiú. Egy kis boldogság köszöntött az életébe. Bár néhol úgy éreztem, a nagynénjével ápolt rossz viszonya részben az ő hibája is, hiszen meg sem próbált helyrehozni semmit. Bár ennek lehet, hogy oka van, ami a későbbiekben kiderül majd.

    Viszont kicsit zavart, hogy nagyon rövid mondatokat használtál. Egyetlen összetett mondatot sem találtam. Ebben a fejezetben láttam, hogy próbáltál ezen változtatni, és örülök, hogy rájöttél; szükséges.

    A párbeszédeknél általában szűkszavúan fogalmazol, egy-egy szóval fejezed ki, hogy mi is történik az elhangzottak közben. Ez csak egy megfigyelés, nem kifejezetten rossz dolog, csak nekem kicsit fura volt.

    Egyébként ügyesen vezeted a történetet. Nem találtam benne unalmas részeket, a negatív karakterek - Roli és a lányok - kifejezetten találóak. Ismerek is hasonlókat. Összességében, nekem tetszett!
    ~xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Igen, a trailerhez a tiédből is használtam részeket, de holnap átszerkesztem, és kiveszem belőle azokat a részeket, mert most vettem észre magam... Ne haragudj, megértem, hogy rosszul esik, nem akartam rosszat, ne haragudj tényleg!!! De azért örülök, hogy úgy ahogy tetszik a sztori.

      Törlés
    2. Nem haragszom emiatt:), csak figyelmeztettelek, mert így egyik sem ér már semmit. Egyébként pedig nagyon jó lett volna az a videó.
      A történet pedig tetszik. Nem "úgy ahogy tetszik", csak tetszik és kész!
      ~xx

      Törlés
    3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  3. Kész a kritikád! http://criticsdesignhelp.blogspot.hu/2013/06/kritika10-mult-arnya.html

    VálaszTörlés